Úgy gondoltam, hogy minden este írok pár sort, ha nem is regényt, de egy két gondolatot mindenképp. Közben rájöttem, hogy ez kb a századik a sorban. Nehéz ám az apák élete. Mindig van valami amit meg kell tenni a babáért, vagy a mamáért. Ez kellene, az kellene, hozzál ezt, hozzál azt. Érdekes, hogy munkából hazafel alig tudok felvánszorogni azon a 70 lépcsőn, de ha Panninak kell valami még rohanni se esik nehezemre öt perccel később.
Ez a történet ott kezdődött, hogy mindent rendben találtak a csütörtöki nagyviziten babánál, mamánál egyaránt így hát kirúgtak minket a kórházból. Nem túlzás a kirúgás. A szobavárásnál már írtam a teltházról, na nem változott ez azóta egy fikarcnyit sem. Valaki frissen összevarrva várta már, hogy mi elhúzzunk onnan. Jött a... nem is tudom mi lehet a beosztásanéni... és kérdezte, hogy mennyi idő alatt tudjuk elhagyni a kórtermet, mert cserélné az ágyneműt. Már össze voltunk pakolva, de még a doki meg akarta vizsgálni Juditom hasát és sebét ezért bizonytalan volt a távozás. Közöltük vele és elment, de amikor csak arra járt mindig benézett. Hozzá kell tegyem Juditnál senki se várta jobban, hogy hazamehessen.
Mikor jártunk vizsgálatokra, többször láttam apukákat üres hordozóval szaladgálni. Kicsit irigykedve néztem őket, hiszen ők már túl voltak a nehezén. Szerintem tudták, hogy nézzük, és irígykedünk. Abból gondolom, mert mikor hoztam az üres hordozót, mindenki nézett és ez nagy nagy büszkeséggel töltött el. Jó érzés volt vele végigmenni a folyosókon. A visszafelé út Pannival és Judittal pedig egyszerűen leírhatatlan érzés. A hordozókát a babakocsi tartozékaként kaptuk Judit apjától és most jó szolgálatot tett. Becsatoltam a hátsó ülésre, Judit beült mellé és irány Eger.
Többször is megálltunk az úton, mert 45 percenként át kellett mozgatni kicsit a babát mivel nem egyenes a hordozó alja hanem kicsit V alakú. Fura érzés volt egy benzinkúton ácsorogni miközben tisztába tette Judit Pannit. Közben megálltunk ebédszünetre is, de a lényeg, hogy egyszer se sírt fel az úton. Nem is baj, mert így minden erőmmel az útra tudtam koncentrálni. Meg kell mondjam, mindig óvatos vagyok, de most annyira óvatos voltam, hogy nyugodtam feltehettem volna egy kalapot is a fejemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése